A kisgyerekek felnőttek számára sokszor megmagyarázhatatlan félelmei gyakran sarkallják a szülőket kreatív megoldások keresésére, hogy az éjszaka az ágy alatt bujkáló szörny, rémes állat vagy esetleg repkedő szarvasmarha mielőbb domesztikálható legyen...

Kisgyermekes szülők közül biztos sokan ismerik a – tudomásom szerint egy házaspár által alkotott – Kerekmesék nagysikerű, youtube-on fellelhető videóinak sokaságát. Többnyire népszerű dalocskákhoz készítenek saját verziót kis animációval, jellegzetes figurákkal. Sok egészen kicsi gyerek szereti, gyakorlatilag megkerülhetetlenül uralva a magyar nyelvű bölcsődés-óvodás korosztálynak szóló zenés animációk piacát, meglovagolva a diszkósított változatú csipcsipcsóka, érikaszőlő és további könnyen kritizálható, de „aki tud jobbat, az csinálja”-típusú remixeik sikerét. Igazából vegyes érzéseim vannak velük kapcsolatban. Ha csak azt a víziómat tartom szem előtt, miszerint ők is a gyermekük/gyermekeik iránti szeretetből kezdték el csinálni, akkor respektálom az egészet, úgy ahogy van. A többi… az igazából nem is fontos.

Nade a falkatehén! Szóval, mint afféle kisgyermekes család természetesen mi is belebotlottunk jónéhány örökbecsű Kerekmesébe, melyek egy része tetszést, más része félelmet váltott ki az akkor 2-3 éves lányomból. Két emlékezetes darabot említenék csak meg: a már megidézett csipcsipcsóka felpörgetett változatát több, mint három évvel ezelőtt tekintettük meg, de azóta egyszer sem lehetett megnézni (nyilván én annnnnnyira akartam!), mert „túl gonosz a kakas és a lábai alatt csúszik át a tyúk”. A másik- és itt végre kilyukadunk a lényeghez! – nem más, mint a bocibocitarka feldolgozás. Nem csalás, nem ámítás, ebben a videóban valóban lehullik a szarvasmarha füle és a farka! És piros (?) az orra! (Aki nem ismerné az emlegetett videót, viszont rendkívül erős idegrendszerrel rendelkezik, annak ajánlom szíves figyelmébe: https://www.youtube.com/watch?v=RyRkF82KyR4)

Tekintve, hogy lányom elég sajátságosan szemléli a világot, könnyen horrorsztorit varázsolt ebből - a jótékonyan naív feltételezésem szerint - ártatlannak szánt animációból: éjszakánként ellepték a szobáját a fületlen-farkatlan, piros orrú, világító szemű és repülésre képes FALKATEHENEK! Ennek már több, mint három éve, azonban teljesen azóta sem sikerült megszelídíteni őket. Próbálkoztunk eltereléssel, rajzolással, mesével… Legnagyobb eredményt ez utóbbival lehetett elérni, hiszen megszülettek a kedves falkák, akiknek ugyan nincsenek meg az említett testrészeik, sőt a két mellső lábuk is hiányzik, viszont van helyette szárnyuk és nagyon aranyosak, a királynő pl. a koronáját a zsebében hordva szárnyalgat éjszakánként. Viszont megmaradtak a gonosz falkatehenek, akik pont úgy néznek ki, mint a kerekmesés videóban, csak világít a szemük…

Ez egy leláncolt, ördögi mosolyt produkáló falkatehén

Így karácsonyoznak a kedves falkák

Tehát a falkatehén valójában mindenféle gyerekkori félelem megtestesítője, amit talán közös mesékkel, játékokkal, nevetéssel domesztikálni lehet. Hit abban, hogy sok együtt töltött idővel, kirándulásokkal, röhögéssel feloldható az a rengeteg – akár felnőttek számára felfogható okból, pl. beilleszkedési nehézségekből, akár irracionális forrásból táplálkozó - aggodalom és frusztráció, ami egyes gyerekekben jobban (mint az enyémben is), másokban kevésbé, de ott van.

Hogy mi a célom ezzel az egésszel? Igazából az, hogy a lányommal – akár kirándulások, akár nyaralások, akár a közösen kreált társasjátékozások során - együtt töltött vidám percek tanulságait, eredményeit, ötleteit megosszam más hasonló helyzetben lévő szülővel, bízva abban, hogy néha a legnagyobb nehézségek és félelmek is megszelídíthetőek sok idővel, mesével, játékkal.

Ki vagyok én?

Egy átlagos, (jelenleg) óvodás korú gyerekét egyedül nevelő, pályát tévesztett „építészmérnő”, aki sokkal szívesebben játszik, rajzol, színez, vág, ragaszt, mesél, mint az irodában ügyiratokat gyárt vagy a tervező programban vonalakat húz. Amúgy általában Nóra.