Hogyan celebráljunk vidám csapatépítő ovis bulit szűkös panellakásunkban?- sorozatunk következő állomása lehetne a most következő bejegyzés, mely azon örömteli tapasztalatomról rugaszkodik el, miszerint a karácsonyi világítófüzérek időszaka nem szükségszerűen kell, hogy leáldozzon január 6-án, és a sulibulik mintájára a táncoskedvűek számára nyugodtan bevezetésre kerülhetne az ovidiszkó is...

Néhány hete szerencsém volt ismét megrendezni - a lányom szeptemberi születésnapját követően egyébként is igencsak időszerűvé vált - "csak úgy" házibulinkat, melyre ezúttal 5 lányka volt hivatalos.

Cicás meghívók a "csak úgy" buliba

Nem tántorodva el azon elképzelésemtől, hogy közös játékokra márpedig szükség lehet - és amúgy milyen igazam volt, mert a gyerekek már úm. el is várták, számítottak rá -, ismét bekészítettem az általában jól bevált mutogatós mókához dukáló állatos matricákat, kihasználva az eddigi rendezvényekhez készített, rejtekhelyekre utaló kártyáimat, eldugtam néhány pici csokit, kutathatóság céljából, nameg készültem állathang-utánozós kincskereséssel is.

Ez utóbbi újításnak számított a praxisomban; előkészületek gyanánt ismét le kellett gyártanom egy, a lakásunkat ábrázoló térképet, feldarabolni célszerűen a várható gyerekek számának többszörösére (esetemben 3-szorosára), majd a részecskék hátuljára egy-egy olyan állat képét ragasztani, amit jól lehet hanggal utánozni. A gyerekeket körbeültettem, mindenki becsukta a szemét, én pedig a hátuk mögött trappolva kiválasztottam egy leányzót, aki kinyithatta a szemét, kapott a kezébe egy matricás térképdarabot és utánoznia kellett a kérdéses állat hangját. A többiek feladata az volt, hogy kitalálják, ki adta ki a hangot és milyen élőlényt imitált. Ez persze vicces is volt meg relatív könnyen elérhető sikerélményt prezentált mindenkinek. A térképdarab az ügyesen utánozó gyereknél maradt, a sok-sok általam lerótt kör (3x6) végére pedig mindenki őrizgetett 3 részletet, amit együtt összerakosgattak, hogy kiderüljön, hova rejtettem el a faládikát - ami a vendégek által hozott csokit és az általam bekészített vizezős tetkókat tartalmazta. Mint fent utaltam rá, mindösszesen 18, azaz sok kört topogtam végig a csukott szemű lánykák háta mögött, ami túlzásnak bizonyult; a gyerekek a végére megunták, szóval javaslatom szerint elég, ha minden résztvevő csak egyszer vagy maximum kétszer kerül sorra. Nem mellesleg a térképnek is jót fog tenni, ha nem olyan sok darabból kell összerakni... Persze a ládát rendületlenül lelkesen keresték, ahogyan a benne lévő "kincs"-nek is örültek.

A térképrészletek hátulról

Térkép összeillesztve

Nyilván a célom most is az volt, hogy a gyerekek egymásra hangolódva közösen játszhassanak, ennek hogyan-ja kevésbé nyomasztott; legyen az totál szabad, ereszdelahajam vagy az általam összeállított miniprogramok segítségével. Persze ismét bebizonyosodott: hatan túl sokan voltak ahhoz, hogy együtt elmélyüljenek a legózásban/babázásban/playmobilozásban, úgyhogy a kezdeti ide-odakapkodás, evés-ivás és a közös játékok abszolválása után zenét kapcsoltam, előkerültek az ilyen-olyan párnák, a lányom farsangi jelmezéhez vásárolt 8 db különféle színű szatén szalag, a karácsonyi égősor, nameg a Jézuska által szállítmányozott mini diszkógömb. A mai divatos popzenékben igencsak jártasnak bizonyult egybegyűlt hatévesek diktálták a kívánt számok sorrendjét - hangzás utáni angolságukkal... meg egyébként is néha igencsak próbára téve a szűkösebb ismereteimet -, a diszkólámpa és a diszkrét izzósor fényében pedig olyan jól nyomták a táncot, hogy azt egy jobb képességű felnőtt is megirigyelhette volna! Aztán jött a klasszikus párnacsata zenei aláfestéssel; szerencsére mindenkinek jutott egy kellően puha példány - még nekem is -, aminek segítségével, nameg kellő körültekintéssel püfölhette a másikat.

Diszkófény - diszkótánc!

Aztán eszembe jutott a közös óvodai élményeimben élő, gyerekek által kedvelt szoborjáték, amikor zenére bulizgatnak az egybegyűltek, egészen addig, amíg valami nem történik; pl tapsol az óvó néni, lekapcsolja a villanyt, leállítja a muzsikát stb, mire aztán a táncosoknak meg kell merevedniük, amíg újra nem kapnak jelzést a mozgásra. Jó ötletnek tűnt ezt is bevetni, és ha már táncos bulivá avanzsáltunk, maradhatott a sejtelmes diszkófény, a szoborrá válást pedig a mennyezeti világítás felkapcsolása indokolta. Szerintem még viccesebb lehet ezt úgy játszani, hogy a villanyt mindig más gyerek kezeli, így legalább felváltva pihenhetnek pár percet a táncoslábúak.

Következő jó variációs lehetőségnek tűnik a nagy diszkózásban az újságpapírtánc mintájára megkomponált - ha már úgyis előkerültek a  korábbi csata okán - párnatánc; ennek lényege az, hogy egyre fogyatkozó, párnák által jelképezett szigetre kell "felmenekülniük" a gyerekeknek, amint elhallgat a zene. Míg az elején mindenki kényelmesen birtokba vehet egy-egy biztonságos "földdarabot", végén már mindahányan egy kis területen nyomorogva segítik egymást, hogy senki ne csússzon le.

Párnák bekészítve

Kihasználva a más célból legyártott pomponok és a karácsonyi világítás adta lehetőségeket, végül - pihenés gyanánt - egy kisebb célbahajító verseny is abszolválhatóvá vált; szalag jelezte a dobó pozícióját, a félhomályos szobában pedig az izzósorból formált kör jelentette az eltalálandó felületet. A játéknak az égegyadta világon semmilyen tétje nem volt, csak jókat lehetett együtt izgulni.

Célozz a "fénybe"!

Elégedetten állapítom meg, hogy a túlbonyolítást kicsit hátrahagyva, minimális rákészülés nélkül is nagyon jó közös játékokat lehet játszani, nem utolsó sorban pedig végre kicsit jobban kihasználva érzem a méltatlanul hamar a szekrény mélyére süllyesztendő karácsonyi kellékeinket is. Úgyhogy máskor is lesz ovidiszkó!

Macska is bulizott - főleg miután elment a gyereksereg!