Gyerekkoromban a nővéremmel mindig vágyakoztunk valamilyen állatra. Pedig a viszonylag kis lakásunk egy belvároshoz közeli épület harmadik emeletén volt. Ennek ellenére kellően hosszas könyörgésünk után anyukánk mindig engedett…

Így hát volt alkalmam megosztani a szobámat – persze a nővéremen kívül – tulajdonképpen egy komplett állatkerttel: kutyával, macskával, házinyúllal, tengerimalaccal, egyre szaporodó számú mongol futóegerekkel, szabadon repkedő papagájjal, halakkal, hörcsöggel, sőt még botsáskákkal is. Fenti állatok többsége egymással párhuzamosan is létezett egy időben, egy helyen, tehát volt alkalmam látni macskát boldogan henteregve a nála szinte nagyobb termetű nyúl mellett a terrárium forgácsán, a nagyszobai szekrénybe született kiscicákat felnőni, kutyát és macskát összebújva aludni vagy papagájjal a vállamon tanulni a másnapi iskolai dolgozatra.

Persze nem csak ilyen nyálas jelenetek zajlottak a négy fal között, hanem vérmesebbek is; pl. egyik alkalommal állatorvosnak készülő testvérem boncolást imitálva konyhakéssel metélte fel egy döglött black molly hozzávetőleg 2,83 cm hosszú testét. Tette mindezt annak okán, hogy a tömegesen előforduló hal-elhalálozás okát felderítse. A kórkép felállítása ugyan nem járt sikerrel, viszont feltételezhető, hogy az akvárium altalaját képező homokból nem makulátlanul került eltávolításra a leírás szerint fertőtlenítésre használatos sósav… Ezenkívül el kell árulnom, hogy a brutális ütemben szaporodó mongol futóegerek babakorukban iszonyúan cukik, viszont ha nem vigyáz az ember, akkor a farkuk könnyen az ember kezében marad. Velem is ez történt egy esetben, mikor a tanítottak szerint a farkánál fogva szerettem volna visszatessékelni a ficánkoló kisállatot a ketrecébe.

Még ennél is jobban tobzódtak a mongol futóegerek, mint ezen a pixabay-es képen

Aztán az évek során a kutyák a sajnálatos balesetek következtében elpusztultak, a halak a kristálytiszta vízben, full extrás felszerelés mellett sem bírták sokáig, a túlszaporodott egerek a budapesti állatkertben becserélésre kerültek 7 db botsáskára, melyek élettartama szintén erősen korlátozott volt, a házinyúl kinőtte terráriumát, ezért vidéki rokonokhoz költözött, a tengerimalacok és hörcsögök tisztes kort megérve távoztak az örök vadászmezőkre, a papagáj szintén egy tragikus véletlen áldozata lett, de valahogy a macskák még felnőttkoromban is az életem részei maradtak. Egyikük még külön lakásba költözésemben is társam volt; a meglehetősen személyiségzavaros, váratlan támadásra hajlamos, csontgyenge fekete herélt Marcell.

Szintén pixabay: így néz ki nővérem egyik kedvenc állata, a botsáska... csak nekünk 7 db is volt belőle

Viszont lányom megszületésekor a lakásunk– a poloskákat, hangyákat, erkélyen tobzódó galambokat leszámítva – teljesen állatmentes volt, ami bevallom őszintén sokáig nem zavart. Viszont néhány év eltelte után rámtört az állattartási vágy. Sokáig hezitáltam, hogy egy két éves kisgyerek mellé milyen élőlényt válasszak; első lehetséges verzióként szóba került régi nagy kedvencem, a süni. Soha nem felejtem el azt a nyarat, mikor a nagymamámék Balaton parti nyaralójának kertjében született, árván maradt kis süni felnevelésében segédkezve úton-útfélen rovarokat, földigilisztákat kutattunk. Tapasztaltam, hogy igenis meg lehet simogatni, ha türelemmel és főleg finom kajával közelítünk felé, sőt még a szeretgethetősége sincs kizárva. De tudom: egy lakásban tartható afrikai fehérhasú törpesün mégsem lehet olyan, mint a mi kézhez szoktatott, de szabadon élő, ősszel téli álomra csörtető sünink. Félős, éjszakai és nem elhanyagolható módon tüskés. Szóval ezt a vágyamat akkora halasztottam, mikor a lányom felnőtt vagy közel felnőtt lesz.

Örök kedvencem: a sün (dettó pixabay)

A rágcsálók és ízeltlábúak irányában nem alakult ki bennem különösebb vonzalom, így a tengerimalac-nyúl-hörcsög-egér vonalat, sőt a botsáskát is hamar kizártam.

Maradt tehát a klasszikus kutya/macska verzió. Na jó: igazából a kutya nem jöhetett szóba. Túl sok áldozatot követelt volna a nevelgetése, jól-tartása. A macskákat amúgy is jobban szeretem. És örök igazság: az ember csak olyan állatot vállaljon be, amilyet ő maga is szeretne tartani. Mondjuk ez nálunk nem volt kérdés: én szerettem volna állatot tartani, a lányomat pedig még egyáltalán nem foglalkoztatta ez a kérdés.

El is határoztam, hogy – annak érdekében, hogy valami más élőlény számára is hasznosat cselekedjünk – a menhelyről választunk egy macskát. Lányomat felpakolva egy héten belül háromszor tettünk látogatást a helyi intézményben. A macskaóvodában lakó cicák első alkalommal még egész jó egészségnek örvendtek, egyik-másik még kedvesen dorombolt is, viszont a harmadik látogatásunkra már brutális hasmenés söpört rajtuk végig, korábbi aktivitásuknak nyoma sem volt. A felnőtt macska részlegen pedig nagyrészt – nyilván az elszenvedett traumák hatására – nem volt alkalmunk közelebbről megbarátkozni senkivel, csupán egy bazi nagy kandúr ugrott szó szerint a nyakamba a maga 7-8 kilójával. A barátságosságával tehát nem volt gond, inkább az erőszakossága tartott vissza: elképzeltem, ahogy esetleg otthon a vele egy súlycsoportban lévő lányomra ugrik rá puszta szeretetből… Végül az azóta valóban állatorvossá avanzsált nővérem menhelyi állatok által hordozott betegségekről szóló hosszú monológja győzött meg arról, hogy nem kockáztatok, marad a nemmenhelyi, ámde lakásban született és gyerekeskedett, megfelelően szelíd, egészséges kismacska felkutatása. A befogadós/menhelyről kimentős projekt meg - akárcsak a süntartás - elhalasztásra került egy későbbi, kevésbékisgyerekes időpontra.

Óriási mázli gyanánt pár napon belül ráakadtam egy hirdetésre a neten; a tőlünk 500 méterre lévő társasházból sikerült befogadnunk a világ legkedvesebb, legdorombolósabb, leggyerekbarátabb, „legfélfejűbb” trikolor nőstény macskáját.

Aki a virágot szereti, rossz macska nem lehet!

Többnyire így